Városi hősök

Saját tekintetemből kiszédülő szemekkel,

Nézem, hogy a városon nyüzsgést bont a reggel.

Össze-össze biccentenek, egymást tarkón szidva,

Egy-egy mirelit félmosolyt arcukra langyosítva

Felülről térkép csupán, tömött magány-zárka,

Statikus szoc-változók zátonyán noname bárka

Ez csikkekből csavar magának füstös matinét,

Az meg bio-margarinnal kenegeti a szívét.

Nyakkendős nagymenő, vagy toprongyos tudatlan,

De az ars poeticájuk elfér egy topjoy-os kupakban.

Isten-áldás, vagy Istenverés, mit a város szívemre vés

Itt a magamra találás is csak hideg-lelés.

Mégis minden ember – bár mind más mesét mesélünk,

Egy-egy szent történet, miknek árterén megélünk

Körben önzéseink, mint tömött homokzsákok,

S az örök áramban közöttük, mint egy fogoly járok.

De most urbánus hősökkel, sok idegen szemen szedett,

Ismerős tekintet fényébe temetkezek.

Ők az utcára jövet, látják a hugysárga kövek –alatt

Púposodó gyökereket – mint pulzáló szövet

Ők nem látnak tömeget, s magukon sem plasztikáznak,

Csak arcokat fotóznak a statisztikáknak

Ők látják: a boros tanok közt, mint borostyánok,

A valóságba, mint szövődnek holdkóros álmok.

Saját tekintetemből kiszédülő szemekkel,

Nézem, hogy a városon nyüzsgést bont a reggel.